Kötéltánc – karácsonyi részlet

Happy Xmas!
(Megjelenés alatt a Móra Kiadónál.)

64. bejegyzés

Tegnap este, miután teljesen átfagyva hazaértem, legnagyobb meglepetésemre nálunk találtam Bencét szülőstül. Először csak azt hallottam, hogy anyám beszélget valakivel a konyhában, aztán az immáron páramentes szemüveggel észrevettem a kék dzsekit is. Gyorsan lementem a szobába, az íróasztalomba rejtettem a könyvek alá a zacskót és kimentem köszönni. Biztosítottam mindenkit, hogy köszönöm remekül vagyok, ettem ma rendesen, igen, a mamánál is. (Egyik sem volt igaz.) Egész nap csak azon gyötrődtem, hogy mikor és hogyan. Bence rámmosolygott és megkérdezte lemegyünk-e a szobámba, szeretne valamit odaadni. Áldottam az eszem, hogy végül mégis beszereztem és gondosan becsomagoltam neki az ajándékot. Még mielőtt odaadhatta volna az övét, előkotortam a pulcsik mögül a csomagot én is. Ragaszkodott hozzá, hogy én nyissam ki előbb, én meg ahhoz, hogy ő vagy legalábbis egyszerre. Végül engedett, ebből is látszik, hogy ő az okos, én meg a szamár. Először nem tudta mire vélni a könyvet, Darwin-játszma? Biológia vagy lányregény? Így röviden elmondtam, hogy miről szól, és megnyugtattam, hogy nem nyálas egyáltalán.

Nem volt más hátra, nekem is ki kellett nyitnom a dobozt, ami meglepően kicsi volt, így balsejtelmem támadt a tartalmát illetően. Nem csalatkoztam, a dobozban egy vékony, szép ezüstlánc volt és egy puzzle medál. Illetve két medál, mert ketté kell törni. Jó, hogy nem szív!

Kettétörtük, aztán az egyiket a saját láncára akasztotta, a másikat meg a dobozban lévőre, amit óvatosan a nyakamba csatolt. Nem értettem a dolgot. Miért ad nekem ilyesmit? Az ember ilyen romantikus és nem épp olcsó dolgokat annak ad, aki szeret. Az pedig kizárt, a tegnap után pláne. Ma meg már nyitva voltak a boltok, szóval vehetett volna, mondjuk egy csokit, míg ezt vissza nem tudja cserélni vagy valami. Annyira nem értettem, hogy kibukott belőlem a kérdés, pedig Erik miatt tudom, hogy soha nem kérdezünk ilyet:

– Ezt most miért?
– Karácsony van.
– De ez túl… túl sok.
– Nem tetszik?
– Dehogyisnem, csak nem értem. Olyan, mintha fontos lennék…
– Mert az vagy!
– Én senkinek nem vagyok ennyire fontos – ráztam a fejem.
– És akkor most mit kezdünk azzal a ténnyel, hogy úgy tűnik, mégis van valaki?
– Megvárjuk, míg elmúlik…
– Nem fog elmúlni.
– Minden elmúlik egyszer…
– Csak rajtunk múlik.

Üvölteni kezdett a fejemben a többes szám, hogy talán mégis van remény, hogy ha összeszedem, magam képes lehetek rá, hogy tényleg fontos legyek valakinek. Létezhet, hogy egyetlen egyvalakinek ezen a világon, (csak egy kicsit, légyszi!!!) én legyek a világ közepe?

– Megpróbáljuk? – kérdeztem bizonytalanul.
– Folyamatban.

A köszönömöt már a szájába súgtam.
Aztán elment, haza. Elvitte magával a boldog bizonyosságot. A lehetséges együvétartozás ígéretét. Maradt a magány és a félelem. A hideg fémdarabka a nyakban. Vajon minek a jelképe is pontosan? Ha két puzzle darab együtt egy egészet alkotna, lehetne valóban a mi szerelmünk szimbóluma. De ez a kis lapocska úgy van elkészítve, hogy még 2×3 darab másik puzzle is passzol hozzá. Vagyis korántsem biztos, hogy az én puzzle darabom illik a legtökéletesebben Bencééhez.

POSTED BY ADMIN POSTED ON 08:27 28.12.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s