Amikor Alig-Pötty, azaz bocsánat, Óriásy Ottília megszületett, épp február volt. Tizenharmadika, péntek. Farsang és fogcsikorgató hideg. A születésnapját meg sem lehetett rendesen ünnepelni, mert a lakosság fogvédőt hordott, a hangos csikorgatás és az ebből adódó fogkárosodás ellen. A szájuk és az orruk előtt pedig sálat viseltek, lehetőleg jó vastagot.
(…)
Szóval a születésnap kicsit sem lett megünnepelve, még az ágyúk kanóca is jegesen csüngött abban az évben, nincs az a sárkányköpet, ami meggyújtotta volna őket. Óriásy Ottokár dühöngött. Mérgében felfalta az összes barackbefőttet, a levét pedig felöntötte barackpálinkával, és megitta. Másnap, amikor (kissé) kijózanodott, úgy határozott, ha már a köszöntő elmaradt, akkor legalább azt meg kell ünnepelni, hogy nem haragszik az ünneplés hiánya miatt. Így immár tizenötödik éve február tizennegyedikén ünneplik Vaskóvárott a Haragszomrád Fesztivált. Ezen a napon szigorúan tilos fogvédőt hordani, mindenki nyugodtan csikoríthatja a fogát, akár a hidegtől, akár a haragtól érzi szükségét. (…) Délben aztán megszólalnak a harangok. Ilyenkor senki sem hivatkozhat tovább se a hidegre, se a zimankóra: meg kell ajándékoznia a haragosát. Méghozzá egészen pontosan egy hatalmas, szívből jövő mosollyal és egy rendes, baráti öleléssel.
(…)
Márga Margaréta is otthon kuksolt; utálta a Haragszomrád Fesztivált. Korábban az emberek ugyanis születésnapra mindig virágot vettek. De születésnapra fesztivált rendezni? Meg ölelgetni? Lehet, hogy Margaréta különben Vaskóvár legkedvesebb lakója volt, végülis imádta a virágokat, de február tizennegyedikén a legkevésbé sem hasonlított a margarétára, inkább egy vihartépte szamárkóróra emlékeztetett. Így aztán otthon ült és agyonöntözte a szobanövényeit.
Bóvli bácsi és Csetresz néni, akik egyébként az unalom elűzésére naphosszat perlekedtek, február tizennegyedikén percenként nyitották és csukták a Trafik és a Bodega ajtaját, és ölelgették egymást. A járókelők arcára a szokásosnál is szélesebb mosolyt csalt a svájci sapkás, kék munkaköpenyes, köpcös Bóvli bácsi és a fehér, vasalt kötényű, aprócska, karcsú Csetresz néni látványa. Bóvli bácsi mackósan döccent ki az ajtón, ami határozott kattanással csukódott be mögötte, míg Csetresz néni majd hogy nem röppent, az ajtó pedig finom eleganciával, diszkréten zárult be utána. Gyorsan megölelték egymást, csak úgy ragyogott róluk a szeretet, aztán mintha mi sem történt volna, perlekedtek tovább. Bóvli bácsi mackósan dörmögött, Csetresz néni pedig csörömpölősen hadart.
(…)
Alig-Pötty ugyanis épp Csiriz Csuri vállán ült, aki a szerkesztőségbe tartott nagy sebbel-lobbal, az újság próbanyomatával, Alig-Pötty meg egy ragasztófolthoz rögzítette magát, hogy véletlenül le ne pottyanjon a nagy sietségben. Csuri arcáról lerítt a felháborodás, látszott, ha odaér alaposan beolvas a Zsurnál ikreknek, akik már megint hibákat hagytak a vezércikkben. (…) Csuri rohant, csak úgy röpült utána a saját és Alig-Pötty sálja, no meg a hosszú haja (a sapkát mindegyikük felesleges kacatnak tartotta). Svindeleszky épp ekkor szánta rá magát, hogy kikukkantson a ronggyá olvasott krimije mögül, és kimenjen rágyújtani. Ahogy kilépett az erkélyre, rögvest Csurira esett a pillantása, aki után ekkor már a munkaköpenye is lobogott. A detektív a korábbinál is sötétebb tekintettel meredt maga elé (kimerítve ezzel a lehetetlent), és olyan dühvel pöccentette fel az öngyújtója fedelét, hogy az kiesett a kezéből, és hangos csattanással pontosan Csuri lába előtt landolt. A lány megtorpant.
– A bíbor balkonos búbánatos borús boltozatba, Svindeleszky! Magadnál vagy? Fel is robbanthattál volna – azzal felkapta az öngyújtót, és a meglepetten pislogó detektívre mosolygott. – Na, mi lesz? Elkapod? Dobhatom?
– Már miért robbant volna fel? Ez egy biztonsági öngyújtó – háborgott Simon. – Na, dobd!
– Nesze! Idén sem dugod oda a képedet az ünnepségre?
– Utálom az ünnepségeket!
– Olyat mondj, barátom, amit nem tudok. Na pá!
– Hát, olyat nem lenne nehéz – dörmögte maga elé a detektív, azzal rágyújtott, miközben Csuri után bámult.
Németh Eszter 