Cetlik…

prince&roseVan egy férfi, szeret. Ha fölém hajol, akkor azokban a pillanatokban kék a szeme, mint a magas hegyek ölelésében megbújó tengerszemé. Ha hosszan nézi az arcom, lassan elváltozik az arca. Elmúlik róla a másoknak fenntartott vonások sokasága, valódi lesz, pillanatnyi és törékeny. Fáradt lesz és elgyötört. Az évek hosszú sora, elvetélt próbálkozásai, felriadt álmai, kerékbe tört vágyai mind ott sorakoznak a pórusaiban. Lélegzik az egész, önálló életre kelt állat, mindaz a küzdelem, ami másoknak a nagybetűkkel írt férfit teszi, ott van. Mindez még mindig csak a felszín, szemfényvesztés, humbug.
Közvetlenül a közben kékesszürkére változott írisz mögött ott a víz mélysége. Olyan végtelen mélység, mint az idők kezdete. Minél kevésbé fókuszálsz egy tengerszemre, annál élesebben látod a teremtés kezdetén felgyűrődött kőzetet, a lekerekített csipkéket, fosziliákat és még ki tudja mit. Ősi és öröktől való, amit a tengerszem mélye rejt. Búvárnak, bűvésznek vagy őrültnek kell lenni, ha alámerülsz. Lehet, hogy ez lesz az utolsó kísérleted, talán öngyilkosság csupán. Másoknak.
Ha fölém hajol, otthon vagyok, körülölel, beborít a kék. Kitárt karral merülök alá abban, ami öröktől való. Visszajutás valahova, ahonnét kiszakítottak az idők hajnalán. Végre lélegzem azon a módon, ahogy mindig is lélegezni akartam, mozdul körülöttem az ősóceán. Az első növény zöldje vagyok, teljesen természetes a létezésem, nélkülem a tengerszemben nincs oxigén, nincs élet. Halott.

Van egy férfi. Szeretem. Ha fölém hajol, azokban a pillanatokban kékeszöld a szemem. Egymásba folyik a felső és az alsó vizek minden apró cseppje.
Így rendeltetett.

Reklámok