Der Schriftsteller und der Fuchs

imus_vörös2

(c) Imola Julianna Szabó

Special Thanks für Georg Sch., der mit Verstand und Herz bei Korrektur geholfen hat.

Goodbye, little prinz!

Weißt du, die Weizenfelder … und die Matildas, die keine fünfzigjährigen Frauen mit Einkaufstaschen in ihren Händen sind, sind kleine Hexen, die nie lesen lernen, die aber Füchse lieben und niesen, weil sie gegen Rosen allergisch sind.

Es war einmal eine Geschichte, ich glaube, es ist hier auf Erden passiert. Es war einmal ein Fuchs, aus den Mythen, einmal war er und einmal war er nicht … und irgendwo sitzt jemand auf einem Planeten.

Es war einmal … am Anfang der Zeit, da gab es einen Fuchs, einmal war er und einmal war er nicht.

Einmal war er ein Magier, der einen Ring trug und mit dem Feuer spielte wenn es nötig war und manchmal, auch nur aus reinem Spaß. Dann stürzte er ab und wurde zu kaltem Feuer, fern und unerreichbar.

Einmal saß er in der Spinnstube, erzählte eine Geschichte und ihm hörte jeder zu. Er spinnte Geschichten aus Wörter, nahm sie als Maske, lebte diese Rolle und warf sie weg … und das immer wieder.

Er war einmal am Flussufer in der Gestalt eines Fuchses, aber da dachte er nicht an Weizenfelder … An den Schneesturm dachte er und an die Schneeflocken, an das schimmernde flockige Funkeln.

Manchmal war er einfach nur ein Fuchs, wild und frei.

Erinnerst du dich, an die Weizenfelder und an das flackernde Rot zwischen den Büschen? Erinnerst du dich noch daran, wenn der Sonnenuntergang die Wolken färbt? Es gibt keine Rosen auf der Welt, die in den roten Blütenblättern so fuchsrot erscheinen könnten. Nein.

Der kleine Prinz saß und starrte auf den Sonnenuntergang. Sein Herz war schwer, nicht wegen den Weizenfeldern, sondern wegen dem Fuchsroten im Sonnenuntergang. Irgendwo auf einem Planeten wartet eine Rose auf ihn. Der kleine Prinz muss gehen, aber er sitzt immer noch an der Wand und beobachtet das Fuchsrot im Sonnenuntergang.

Hier, auf Erden traf er ein seltsames rotes Wesen. Der kleine Prinz traf viele Wesen auf verschiedenen Planeten aber dieses war wie eine Flamme. Doch diesmal hat er etwas ganz Wichtiges gelernt.

Manchmal sind Träume realer als die Wirklichkeit. Manchmal ist die Fantasie stärker als die Realität. Manchmal sind die kleinen Prinzen wie ein Phönix. Fuchsrote Flamme lodert auf aber was passiert mit/in der Asche? Ändert sich etwas? Niemand weiß es.

Du bist nicht verantwortlich für das, wen du gezähmt hast. Ihr beschloss beide für sich selber, auch jeden Tag zu kommen. Fifty-fifty, Freund! Du brauchst dich nicht an die Weizenfelder erinnern und du brauchst nicht traurig sein, über die Sonnenuntergänge.

Hör zu, kleiner Prinz, irgendwo auf einem anderen Planeten wartet eine Rose auf dich. Also los, sei glücklich!
Weißt du, der Sonnenuntergang wurde gebraucht, dass die Farben noch einmal vor der Dunkelheit explodieren können. Die Dinge und Wesen werden im Dunkeln geboren, dort bilden sie sich … und dann, bei Sonnenaufgang, kommen sie blutig und rot auf die Welt.

Das Fuchsrot wandelt sich in dem Rot der Rose und das Licht strahlt auf.
Du musst es einfach glauben.

Goodbye, little prinz!

 

 

Reklámok

A meseíró és a róka

imus_vörös2

(c) Szabó Imola Julianna

Isten veled Kisherceg!

Tudod, a búzamezők… meg a Matildák, akik nem, azért sem ötven éves öregasszonyok cekkerrel a kézben. Kis boszorkányok, akik soha nem tanulnak meg végül olvasni, de szeretik a rókákat és tüsszögnek, mert allergiásak a rózsákra.
Van valahol egy történet, azt hiszem, itt történt a Földön. Van valahol egy róka, mesebeli, hol volt, hol nem. És van valahol egy bolygó, ül rajta valaki.
Igazándiból, nos, volt az idők kezdetén egy róka, hol ilyen alakot öltött, hol olyat. Néha mágus volt, gyűrűt is hordott, játszott a tűzzel, ha kellett, ha nem. Aztán lezuhant, hideg tűz lett, távoli.
Néha a fonóban ült, mesét mondott, igézve hallgatta mindenki. Fűzte a szavakat, álarcot, szerepet öltött, dobta el megint. Újra és újra.
Néha csak a folyóparton ült róka alakban, a nagy, zöld, ravaszdi szemekből cseppenként szaporodott a folyó. De nem a búzamezőkre gondolt… A téli hóesés szikrázó pelyheiből tükröződő kékségre gondolt.
Néha csak róka volt, vad és szabad.
Tudod, a búzamezők, meg a bokrokban villanó vörös. Tudod, ha a naplemente vörösre festi a felhőket, akkor nincs olyan rózsája a világnak, aminek a vörös szirmaiban ne idézőne meg a rókairha vöröse.
A kis herceg ült és bámulta a naplementét. Nehéz volt a szíve. Nem a búzamezők miatt. A naplemente vöröse miatt. Valahol, valamilyen bolygón várja őt egy rózsa. Mennie kell. De most még ül a falon, és nézi a naplementét, a vörösét.
Itt, a Föld nevű bolygón, találkozott, mint annyi bolygón már, annyi mindenkivel, valami furcsa vörös lénnyel. Olyan volt, mint a láng. Mégis tanult ezúttal valami fontosat.
Néha az álmok valódibbak, mint az, ami tényleg van. Néha a fantázia erősebb, mint a valóság. Néha a kis hercegek is olyanok, mint a főnixek. Rókaláng lobban és mi lesz a hamuból? Változik valami? Senki nem tudja.
Nem vagy felelős azért, amit megszelíditettél. Ő döntött úgy, hogy minden nap odasétál. Kettőn áll a vásár, barátocskám! Nem kell, hogy emlékezz a búzamezőkre és nem kell, hogy szomorú légy a naplementéktől.
Figyelj, kis herceg, valahol, egy másik bolygón vár egy rózsa. Hát eredj, légy boldog!
Tudod, a naplemente azért kell, hogy felrobbanjanak a színek, még egyszer a sötétség előtt. A sötétben születnek, formálódnak a dolgok. És aztán a napfelkeltével vérben, vörösben pörögnek a világba. A róka vöröse a rózsa vörösébe vált és fel fog ragyogni a fény.
Csak hinned kell benne.
Isten veled, kis herceg!
Bárhogy nevezzük…

 

Tudod, a Matildák, akik nem, azért sem ötven éves öregasszonyok cekkerrel a kézben. Kislányok, olyan négy-ötéves copfosok, akik a fülükre akasztják a cseresznyét, de amúgy pápaszemet viselő okostojások. Megszámolják a könyvekben a betűket és a palacsintából kicsöpögött olvadt kakaóporral rajzolnak a tányérra. Szeretik a rókákat és tüsszögnek, mert allergiásak a rózsákra.

Meséltem neki egy történetet, egy történet, úgy hiszem, itt történt a Földön. Volt valahol egy róka, mesebeli, hol volt, hol nem. És van valahol egy bolygó.

Igazándiból, nos, volt az idők kezdetén egy róka, hol ilyen alakot öltött, hol olyat.Néha mágus volt, gyűrűt is hordott, játszott a tűzzel, ha kellett, ha nem. Aztán lezuhant, hideg tűz lett, távoli.
Néha a fonóban ült, mesét mondott, igézve hallgatta mindenki. Fűzte a szavakat, álarcot, szerepet öltött, dobta el megint. Újra és újra.
Néha csak a folyóparton ült róka alakban, a nagy, zöld, ravaszdi szemekből cseppenként szaporodott a folyó. A téli hóesésben szikrázó pelyhekre gondolt, amik néha a gravitációt meghazudtolva fölfelé szállnak. Meg az üvegre a kékes hókavalkád előtt.

Néha csak róka volt, vad és szabad.

Egyszer cseresznyepirosra változott a dühtől és mire elmúlt belőle egy másik bolygóra került. Három kialudt vulkán volt a bolygón és egy kupac elszáradt levél. A róka nekilátott kipucolni a vulkánokat, mert mit lehet ugye tudni. Rá is ragadt a sok kosz, szemét és vulkántrutymó. Aztán megnézte a levélkupacot.

– Hát, téged aztán jól itthagytak – motyogta, azzal elpucolta a felesleget és megöntözte a növény tövét.

A róka nem igazán tudta, hogy menjen haza, jól is érezte magát, maradt tehát. Minden nap gondosan kipucolta a vulkánokat, kigyomlálta a majomkenyérfa hajtásokat, némi hezitálás után megvacsorálta őket, mert most hova dobná, még kihajt. Öntözte a növényt is szorgalmasan és bámulta a naplementét. Rókacseresznyepiros, gondolta sokáig, aztán egy napon a növény szirmot bontott.

– Nini, egy rózsa – mosolygott a róka. A rózsa rábámult.
– Hát te ki vagy? Ugye milyen csodálatos vagyok?
– Pont mint az összes többi rózsa, bár szépnek szép vagy.
– Voltam szebb is – szontyolodott el a virág. – Tudod, – tette fontoskodva hozzá – várok valakit. Csak elaludtam a nagy várakozásban.
– Alaposan elaludtál – felelte a róka.
– Köszönöm, hogy felébresztettél – mosolygott a virág. – Nézd, olyan színű a bundád, mint az én szirmaim.
– Mondd csak, jó rózsának lenni? – kérdezte a róka.
– Tudod, – gondolkodott el rózsa – lehetnék éppen róka is. Vagy bármi más. Nem az a lényeg, hogy…
– …ki vagy, hanem hogy tanulsz-e a hibáidból. – mosolyogtak egymásra.
– Furcsa róka vagy, miért vigyázol rám?
– Nincs jobb dolgom.
– Mondd, nem gömbölyödnél ide körém? Nem szúrlak meg.
– Jól van, úgyis nagyon fáradt vagyok.

Másnap reggel a bolygóra hazaérkező kis herceg rókavörös szirmú rózsát talált a régi szeretett rózsája helyén.

– Te ki vagy – hökkent meg.
– Megjöttél? – nevetett rá rózsa. – Tudtad, hogy a rókák a dühtől cseresznyepirosak lesznek?
– Nem tudtam. – felelte a kis herceg és szomorúan a távolba bámult.
– Néha a rókák rózsává válnak – folytatta egykedvűen a virág. – De mindegy is, róka vagy rózsa, a közös bennük a…
– …piros. Tudom. Bárhogy nevezzük.
– Maradhatnál – mondta a róka-rózsa.
– Talán – válaszolta a kis herceg.
– Tudod, nem a rókák miatt. A cseresznyék miatt. Mindig van köztük pár kukacos, de fülre akasztani, úgyis a legszebbet szedi ki, akié.

– Bárhogy nevezzük, éppúgy piros… – nevették végül el magukat.