Alig-Pötty és a Haragszomrád Fesztivál

Amikor Alig-Pötty, azaz bocsánat, Óriásy Ottília megszületett, épp február volt. Tizenharmadika, péntek. Farsang és fogcsikorgató hideg. A születésnapját meg sem lehetett rendesen ünnepelni, mert a lakosság fogvédőt hordott, a hangos csikorgatás és az ebből adódó fogkárosodás ellen. A szájuk és az orruk előtt pedig sálat viseltek, lehetőleg jó vastagot.

(…)

Szóval a születésnap kicsit sem lett megünnepelve, még az ágyúk kanóca is jegesen csüngött abban az évben, nincs az a sárkányköpet, ami meggyújtotta volna őket. Óriásy Ottokár dühöngött. Mérgében felfalta az összes barackbefőttet, a levét pedig felöntötte barackpálinkával, és megitta. Másnap, amikor (kissé) kijózanodott, úgy határozott, ha már a köszöntő elmaradt, akkor legalább azt meg kell ünnepelni, hogy nem haragszik az ünneplés hiánya miatt. Így immár tizenötödik éve február tizennegyedikén ünneplik Vaskóvárott a Haragszomrád Fesztivált. Ezen a napon szigorúan tilos fogvédőt hordani, mindenki nyugodtan csikoríthatja a fogát, akár a hidegtől, akár a haragtól érzi szükségét. (…) Délben aztán megszólalnak a harangok. Ilyenkor senki sem hivatkozhat tovább se a hidegre, se a zimankóra: meg kell ajándékoznia a haragosát. Méghozzá egészen pontosan egy hatalmas, szívből jövő mosollyal és egy rendes, baráti öleléssel.

(…)

Márga Margaréta is otthon kuksolt; utálta a Haragszomrád Fesztivált. Korábban az emberek ugyanis születésnapra mindig virágot vettek. De születésnapra fesztivált rendezni? Meg ölelgetni? Lehet, hogy Margaréta különben Vaskóvár legkedvesebb lakója volt, végülis imádta a virágokat, de február tizennegyedikén a legkevésbé sem hasonlított a margarétára, inkább egy vihartépte szamárkóróra emlékeztetett. Így aztán otthon ült és agyonöntözte a szobanövényeit.

Bóvli bácsi és Csetresz néni, akik egyébként az unalom elűzésére naphosszat perlekedtek, február tizennegyedikén percenként nyitották és csukták a Trafik és a Bodega ajtaját, és ölelgették egymást. A járókelők arcára a szokásosnál is szélesebb mosolyt csalt a svájci sapkás, kék munkaköpenyes, köpcös Bóvli bácsi és a fehér, vasalt kötényű, aprócska, karcsú Csetresz néni látványa. Bóvli bácsi mackósan döccent ki az ajtón, ami határozott kattanással csukódott be mögötte, míg Csetresz néni majd hogy nem röppent, az ajtó pedig finom eleganciával, diszkréten zárult be utána. Gyorsan megölelték egymást, csak úgy ragyogott róluk a szeretet, aztán mintha mi sem történt volna, perlekedtek tovább. Bóvli bácsi mackósan dörmögött, Csetresz néni pedig csörömpölősen hadart.

(…)

Alig-Pötty ugyanis épp Csiriz Csuri vállán ült, aki a szerkesztőségbe tartott nagy sebbel-lobbal, az újság próbanyomatával, Alig-Pötty meg egy ragasztófolthoz rögzítette magát, hogy véletlenül le ne pottyanjon a nagy sietségben. Csuri arcáról lerítt a felháborodás, látszott, ha odaér alaposan beolvas a Zsurnál ikreknek, akik már megint hibákat hagytak a vezércikkben. (…) Csuri rohant, csak úgy röpült utána a saját és Alig-Pötty sálja, no meg a hosszú haja (a sapkát mindegyikük felesleges kacatnak tartotta). Svindeleszky épp ekkor szánta rá magát, hogy kikukkantson a ronggyá olvasott krimije mögül, és kimenjen rágyújtani. Ahogy kilépett az erkélyre, rögvest Csurira esett a pillantása, aki után ekkor már a munkaköpenye is lobogott. A detektív a korábbinál is sötétebb tekintettel meredt maga elé (kimerítve ezzel a lehetetlent), és olyan dühvel pöccentette fel az öngyújtója fedelét, hogy az kiesett a kezéből, és hangos csattanással pontosan Csuri lába előtt landolt. A lány megtorpant.

– A bíbor balkonos búbánatos borús boltozatba, Svindeleszky! Magadnál vagy? Fel is robbanthattál volna – azzal felkapta az öngyújtót, és a meglepetten pislogó detektívre mosolygott. – Na, mi lesz? Elkapod? Dobhatom?
– Már miért robbant volna fel? Ez egy biztonsági öngyújtó – háborgott Simon. – Na, dobd!
– Nesze! Idén sem dugod oda a képedet az ünnepségre?
– Utálom az ünnepségeket!
– Olyat mondj, barátom, amit nem tudok. Na pá!
– Hát, olyat nem lenne nehéz – dörmögte maga elé a detektív, azzal rágyújtott, miközben Csuri után bámult.

Reklámok

Alig-Pötty bemutatkozik

Mivel ma átlépte az oldal a Facebookon a százas lélektani határt, vagy mit, ezalkalomból, így Karácsony előtt, mutatok valamit egy egyelőre szupertitkos, jövő évi projektből. Ő itt Alig-Pötty, névadója Dávid Ádám, rajzba álmodója Egri Mónika. A történet, nos… meglátjuk, hamarosan ti is!

Alig-Pötty

Dávid Ádámnak

alig-potty

© Egri Mónika

Egyszer volt, hol nem volt, na, pontosan ebben a Holnemvoltban találtatott a Teljesen Normális Királyság. A Teljesen Normális Királyságnak volt egy Teljesen Normális Királya meg egy Teljesen Normális Királynője. Meg alattvalóik is voltak, a földeken termés, erdőn-mezőn vadak s halak, s mi szem-szájnak ingere, még Arany János is odajárt ihletért, ha a normalitásról akart írni.
Nem túl meglepő módon a Teljesen Normális Királyságnak teljesen normális napjai voltak, szokványos napirenddel, reggelire kávé meg müzli, esetleg vajas pirítós, aki nagyon lázadó hangulatban volt, az kenhetett a pirítósára narancsdzsemet. A leglázadóbbak meg málnát. A legesleglázadóbbak pedig édesparadicsom-lekvárt.
(…)

Alig-Pötty színre lép
Ahogy pedig az már a teljesen normális mesékben lenni szokott, alig telt bele kilenc hónap, a Teljesen Normális Királyság Teljesen Normális Királyi Párjának gyermeke születetett. Lett is nagy öröm, azaz lett volna, ha a lányka (mert ráadásul még lány is volt a szerencsétlen, semmi trónörökös, helyre kis hercegecske) nagyobb lett volna a gombostű fejénél. De nem volt.
Majd megnő, legyintettek a Teljesen Normális Alattvalók, akiket titokban mulattatott, hogy a királyi pár végre cseppet sem hat normálisnak. De bizony a királykisasszony nem nőtt meg!
Eleinte kicsi, rózsaszín, gombostűfejnyi kislány volt, aki folyton elveszett. Be is tiltották rögvest a szénakazlakat az egész királyságban. Aztán a szénaboglyákat. Végül a szénapadlást is.
Igaz, ez nem zavart senkit, csak a jószágok ropogtatták óvatosabban az illatos eledelt, hogy a pici rózsaszín, szalagos-loknis királykisasszony még idejében kiugorhasson, ha beleveszett volna a nyalábba. Meg a szerelmesek köhécseltek kicsit hangosabban a suttogások és csókok előtt, s zuhantak lassított felvételben a szénapadlás ölelésébe. A vándorlegényeket meg nemigen érdekelte a rózsaszín pöttylány, beledőltek a szénába, s már húzták is a lóbőrt, horkoltak hangosan.
(…)
Kérő kerestetik
Sóhajtott, majd az írnok felé fordult, aki nagyítót tartott fölé, mire Alig-Pöttynek rögtön melege lett, és menten sikítani is kezd, ha a Teljesen Normális Királyné be nem húzza a függönyt.
A Teljesen Normális Írnok írni kezdte a teljesen normális apróhirdetést:
Királykisasszony keres:
Én, Alig-Pötty királykisasszony (fiatal, bájos, kecses), a Teljesen Normális Királyság Örökösnője keresem a kérőmet.
– Lakóhelye? – kérdezte az írnok Alig-Pöttyre pillantva.
– Tök mindegy.
– Kora?
– Hozzám illő.
– Termete?
– Hát, méretben ideális. Inkább kicsi.
– Hajszíne? Szemszíne?
– Szőke, barna, őszülő, fekete, vörös, esetleg pepita. A szeme? Szép, villogó. A színe mindegy.
– Családi állapot?
– Háztalan, nőt(e)len, különélő, elvált, özvegy; gyereke lehet, de nem muszáj.
– Dohányzás?
– Nem zavar. – Alig-Pötty szemében gúnyos szikrák villogtak, élvezte, hogy a Teljesen Normális Írnok egyre inkább zavarba jön.
– Személyiségjegyek?
– Intelligens, impulzív, kalandvágyó, társasági, titokzatos.
– Sár őr?
– Mármint sármőr? Legyen! – legyintett nagyvonalúan Alig-Pötty.
– Extra elvárás?
– Nem árt, ha tapasztalt. Kezdőkkel nem bajlódom. Érdeklődési köre terjedjen ki a légylovaglásra, a hangyarallyra, a tanácsosok bosszantására. Szeressen olvasni, találja fel magát a leghülyébb helyzetekben is, legyen kedves, gyengéd, figyelmes, hozza ágyba a kávét.
– Még valami, Felséged?
– A végére írja oda: Ha rád illenek a feltételek, küldd a pályázatodat a királyi emailemre: aligpötty@teljesennormalis.tn