Az Üveghegybe zárt fiú

Nagyon köszönöm Miklya Móninak és Zsoltnak csakúgy, mint Berg Juditnak a támogatását, értő és szeretetteli szöveggondozását.

(c) Szabó Imola Julianna

Egyszer, amikor még csak a Kásahegy és a Vashegy létezett, a kurta farkú kismalacnak pedig se híre, se hamva nem volt, egyszóval a mesék kezdetén, az emberek még azt sem tudták, mi az üveg. Véletlenül fedezték fel, miféle csodákat és egyéb praktikus dolgokat lehet készíteni a homokból.

Az egyik első, tengerparti üvegkészítő mesternek volt egy fia, az üveg ugyanis a homok hevítésével készül. Különös fiú volt, mindenki azt várta, a szülei nyomdokába lép, és üvegművész lesz ő is. Csakhogy a fiú jobban szerette a régi történeteket, mesemondókat hallgatott naphosszat, és csak annyit volt az üvegfúvó műhelyben, amennyi feltétlenül szükséges volt. Azért kitanulta becsülettel a mesterséget, és olyan üveget fújt, aminek csodájára jártak. A tehetsége azonban úgy tűnt, parlagon marad.

Nagyon szerette figyelni a madarakat. Kiskorában gyakran időzött az öreg péknél, aki számtalan történetet ismert, és megtanította, miből lesz a kenyér. Figyelte a tészta dagadását, és hol ezt, hol azt adott hozzá a kovászhoz, hogy megtudja, mi történik. Mindig meg is kóstolta, amit készített, noha néha erőteljes hascsikarással fizetett a kísérletért. A pékmester ilyenkor csak a fejét csóválta. „Majd megtanulja a maga kárán, ha rám nem hallgat” – gondolta.
Szeretett kijárni az erdőbe is, nagyobbacska volt már, amikor egy napon különös alakot vett észre azon a diófán, ahol ő is mindig ülni szokott.

– Miért ülsz a helyemen?
– Nem volt ráírva, hogy a te helyed.
– Menj el!
– Udvariasabban, hékomadta! – felelte a furcsa alak.
– Nem mutatod meg az arcod, és te beszélsz udvariasságról? – állt meg a fiú az alak előtt csípőre tett kézzel és felfújt arccal.
– Nos, most túl veszélyes lenne – a furcsa alak még inkább a szemébe húzta a süvegét, de a hangján hallatszott, hogy mosolyog.
– Ki vagy te? – kérdezte a fiú ámulva.
– Nem az a kérdés, hogy valójában ki vagyok, az igazi kérdés az, ki leszek számodra. És ezt csak te döntheted el.
– Ki vagy? – kérdezte ámulva a fiú.
– Mit szeretnél, ki legyek?
– Még csak egy kisfiú vagyok, hallod! Ott ülsz a diófámon, az én ágamon, szemtelen vagy, légies, könnyű, alig látlak, a mögötted lemenő nap fényében csak úgy sugárzol, honnan tudhatnék bármit is!
– Igazad van – szégyellte el magát az alak. – Ez így túl könnyű. Valaha, messze innen, ahol sík a föld és erdők szabdalják a síkságot, állt egy kis ház egy falu közepén. A ház hátsó udvarában volt egy hinta, azon ült egy kislány. Folyton kendőt kötöttek a fejére, mert szikrázott a haja a fényben. Bárki ránézett, rögtön mosolyogni kezdett. Egy napon aztán kivágták a diófát, és az a lány nem lelt nyugovást többé.

– Hol van most az a lány?
– Senki sem tudja, nyoma veszett. Elszállt a felhők szárnyán.
– Nem hiszem. Megátkozták. Találnia kell valamit, ami megtartja, különben folyton elfújja a szél.
– A szél?
– Meg a közöny. A szeretetlenség, a hiány. Fogódzó kell neki!
– Talán – azzal a furcsa alak leugrott az ágról, és egy ezüstös villanással eltűnt.
A fiú sokáig nézett utána. És soha többé nem ment ki az erdő szélén álló diófához.
Voltak napok, amikor a mezőn feküdt, és bámulta a felhőket. Ilyen lesz majd a feleségem, gondolta. Könnyű, légies, gyönyörű, lebbenő. Amíg velem lesz, sosem vakít el a nap, sosem rabolnak el a történetek és a mesék.
A Tolvaj akkor érkezett, amikor a mezőn feküdt, és a felhőket bámulta.
– Ilyen lány nincsen – mondta a furcsa szerzet ingerülten.
– Ki vagy te, hogy a hegyes orroddal kilyukasztod a felhőket? És ugyan honnan is tudhatná egy ilyen szerzet, miféle lányok vannak a világon? – nézett rá bosszúsan a fiú.
– Több történetet éltem át, mint amit te valaha is hallottál – vágta az a másik képébe, rettenetesen bosszantotta az arrogáns modora. – Ha idenéznél a felhők helyett, láthatnád, nem vagyok ember. Soha nem is voltam, és ami azt illeti, nem is lennék. – mondta végül békülékenyen. – A Tolvaj vagyok, járok már egy ideje a világban és megláttam, miféle lányt képzelsz magadnak.
– Senkinek nem beszéltem róla. És meg fog találni, hidd el!
– Érdekes elképzelés. Jobb helyeken a fiú keresi meg a lányt.
– Ő talál majd meg engem. Olyan lesz, mint a felhő… – és újra az égre meredt.
– Te még sose láttál vihart – nézett rá, azzal a Tolvaj útra kelt.

Hanem a fiú! Bár nem értette, mire utalt a viharral a furcsa és furcsán ismerős alak, de nem is izgatta. Minden idejét az üvegfúvásnak szentelte. Az a makacsság, amivel addig is a dolgok megismeréséhez fogott, itt is kiütközött. Az öreg üvegfújó mester ragyogott. Mindenre kitanította a fiát. A falu lakói a fejüket csóválták, rossz vége lesz, mondogatták. Pedig azt nem is tudták, mitől vöröslenek napközben is a fiú szemei. Minden áldott éjjel, amikor a falu már aludt, kiosont a házból, és üvegszobrot fújt. Egyiket a másik után. Szebbnél szebb, tökéletesnél tökéletesebb lányalakot. Meg akarta alkotni a fejében létező, tökéletes lány mását. Gyönyörű, törékeny, gomolygó, megismerhetetlen, légies alakot. Olyat, aki sehol nem létezik ezen a világon. Minden éjjel új szobor, ami reggelre eltört, kicsorbult, a napfény jelentéktelenné tette. A fiú az olvasztóba dobta mindet.
Nappal egyre többet dolgozott, már az apja helyett is. Nem nősült meg, a lányok habókosnak tartották. Ő meg nem bánta. Rendületlenül hitt az ezredik beolvasztott szobor után is, ha sikerül megalkotnia a szobrot, megérkezik a mintája is. De lassan érteni kezdte, mire gondolt a furcsa szerzet a viharral. A kudarcok mégsem csüggesztették, megtalálta a viharban is azt a szépséget, amit csak kevesen. Bolondnak is nézték érte.
Teltek az évek, üvegszobrok születtek minden éjjel, és olvadtak el nyomtalanul. A fiú egyre mogorvább lett. Egy éjjel aztán sikerült. Azon az éjjelen a fiú hitetlenkedve bámulta a szobrát. Már hajította volna el, amikor rámeredt. Légies, törékeny, különös figura volt, köpeny lobogott rajta. Nem pontosan az, mint amit elképzelt, de valójában már nem is emlékezett rá, milyen volt az eredeti elképzelése. Bámulta a szobrot. Nagyot dobbant a szíve.
– Ez pont jó lesz. Nem kell más – döntötte el.
Másnap aztán kiült a műhely elé, a szobor a napfényben is ugyanolyan volt, mint az éjszakában és a tűz lobogásában. Csak a haja ragyogott. A fiú csak ült és várta a lányt. Bámulta a szobrot.
– Semmiképp nem olyan – motyogott maga elé.
– Olvaszd be – felelte az apja. – Úgyis minddel azt tetted.
– Nem. Nem olyan, de ő az.
Telt az idő, a fiú csak várt egyre csüggedtebben, amikor egy napon kint kapta el a vihar a mezőn, és a nagy jégesőben néhány jégdarab felkarcolta a szobrot. Kissé ki is csorbult, kijavítani nem lehetett. A fiú belebetegedett a szobor sérülésébe. Egyre azon törte a fejét, miképp tudná a szobrot s magát megóvni, míg a lány megérkezik. Hiába kérlelte apja, anyja és az egész falu, nem indult a lány keresésére. Egyre azon töprengett, miként javíthatná ki a szobrot, és készíthetne olyan üvegburát, ami megóvja. Utóbbi rögeszméjévé vált. Újabb hetek, hónapok teltek el, de a törhetetlen üveget nem sikerült megalkotnia.
– Mondd csak, mégis miért mászkálsz olyan viharfelhős fejjel?
A fiú dühösen bámult a különös alakra, aki az épp kidöntött fa csonkján állt. Hegyes, tollas süveget hordott, a köpenyét tarisznya szorította le.
– Hát te meg ki vagy? Ismerősnek ismerős vagy…
– A végzeted, mi más?! – felelte pimaszul a másik. – Szóval, miért mászkálsz ilyen búvalbélelten? És dühös is vagy.
– Közöd?
– Több mint gondolnád.
– Hűűűű, de rejtélyes itt valaki! Gyerünk, válaszolj! – azzal a fiú felragadott egy lemetszett ágat, és a különös alaknak ugrott. Azt hitte, egyetlen ütéssel letaszíthatja a pimaszt a csonkról.
De a másik meglepő könnyedséggel egyszerűen félreugrott. A fiú újra támadott. Az alak csúfondáros félmosolyra húzta a száját, és elszökkent a bot útjából. Már vagy tíz perce hajolgatott az egyre dühösebben támadó fiú elől, amikor megunta. Felkapott egy ágat, és blokkolta a következő ütést. Az utána következőt is.
– Aki védekezik, veszít – ordított rá a fiú.
– A kódexben, amiből tanultál, talányosan áll az eredeti mondat, barátocskám. A kontroll a kulcs – azzal fordított egyet a saját botján, maga elé szúrta a földbe, és meghajtotta a fejét. – A törhetetlen üveget itt sosem fogod tudni megalkotni. Útra kell kelned.
– Ki fedezte fel? Hol tanulhatom meg? – szúrta le a saját botját fiú is, nem annyira a másik gesztusára, mint inkább a döbbenettől.
– Senki nem fedezte még fel.
– Akkor minek kelnék útra? Csak elpocsékolt idő a vándorlás.
– Van, ki vándor, s hazaér. De maradhatsz is. Én szóltam – vont vállat az alak, azzal sarkon fordult, és elindult.
– Hát persze! Jó kis taktika! Azért is megyek! – üvöltötte a fiú a távolodó alak után. Az pár méter távolságból megfordult:
– Várni foglak.
„Lehet, hogy pont ez a rossz döntés? Lehet, hogy maradnom kellene? Most azzal teszek kedvére, ha megyek, vagy ha maradok? Várjunk csak, ki ez az alak egyáltalán? Fiú vagy lány?” A fiú fejében teljes volt a káosz, egymásra torlódtak a gondolatok. „És miért volt olyan ismerős a lány? Lány? Igen, ez egy lány… És milyen szép. És pimasz.”

Másnap reggel aztán tárva-nyitva találták az üvegfúvó műhely ajtaját, a legnagyobb üvegfúvó pipa pedig eltűnt. Csakúgy, mint a mester fia. Gyászba borult a falu, szerették a fiút, no meg szánták a mestert, mert ugyan kótyagos volt a fia, de különben megbecsülték magukat, és az emberek is őket. Senki nem indult a keresésére mégsem.
A fiú azonban szinte rögtön egy óriásba botlott.
– Hova, hova barátocskám? – kérdezte az óriás, aki különösnek találta a fiút az eszközével és a szíve felett hordott pamutbatyuval.
– Törhetetlen üveget akarok készíteni, hogy megóvjam a szerelmem alakmását.
– He? Hogy minek a mijét?
– Őt, nézd! – azzal a fiú kibontotta a batyuból az üvegszobrot. Az óriás elbámult.
– Ilyen lány nincs a kerek világon! A szobrodnak ezer arca van, attól függően, hogy esik rá a fény!
– De igen, van. És meg fog engem találni.
– Makacs egy ember vagy. De tetszel nekem, valaha ugyanilyen makacs voltam. Itt ez a síp, ha belefújsz, ott termek, és a kezem lesz a fújtatód.
– Köszönöm – mondta a fiú, de már ügyet sem vetett az óriásra, csak ment tovább, homokot keresve a törhetetlen üveghez. Az óriás fejcsóválva nézett utána.
Homokot ugyan nem talált, ellenben hasra esett egy sárkányban. Pontosabban a sárkány lábkörmében.
– Hogy azt a kacskaringós, rigófüttyös, édes-bús, baltával kettészelt, napon szárított, elevenen megnyúzott, besózott, paprikázott, körmetépett, anyaszomorító, aszfaltbetyár, tömlöcszökevény búbánatos hétszentségét annak, aki ezt a fatönköt az útra rakta!
– Hogyan, kérlek? Mit tetszik, kérem alássan? Parancsolsz? – hajolt oda udvariasan a sárkány egyik, másik, majd a harmadik feje is.
– Semmi nem tetszik, vidd odébb a lábad, nem látod, hogy útban vagy? Majd hasra estem a lónagy patádban, aztán megsérülhetett volna… – mikor ez eszébe jutott, a fiú kétségbeesetten a keblén hordott batyuhoz kapott. Elővette belőle az üvegszobrot, simogatta, gyönyörködött benne.
– Meg kell hagyni, csinos darab. Igazán szép mestermunka, te készítetted? De, ilyen lány nincsen ezen a világon – vette szemügyre a szobrot a sárkány egyik, másik, majd a harmadik feje is.
– De van! És meg fog találni engem – mondta dacosan a fiú, és elcsomagolta a szobrot.
– Ha van is a világon ilyen lány… de miért is lenne… ugyan miért akarna megtalálni pont téged? – tette fel a kérdést a sárkány egyik, másik, majd a harmadik feje is.
– Ezt még sosem kérdezték tőlem. Mindenki azt hajtogatja, hogy ilyen lány nincsen. Pedig van. Lennie kell!
– Még ha van is, miért akarna megtalálni téged? Mit tudsz? Ki vagy te egyáltalán? – firtatózott tovább a sárkány egyik, másik, majd a harmadik feje is.
– Az üvegfúvó mester fia vagyok. És sok történetet tudok.
– Haha… hát én meg a sárkányok fejedelme vagyok, már vagy száz esztendeje nem akadt kihívóm, aztán mégis magamnak kellett asszonyt találnom, s bizony megküzdenem, hogy ő is akarjon engem. Pajtikám – csóválta mind a három fejét a sárkány.
– Meg fog találni. Tudom. De addig biztonságba kell helyeznem a szobrot a törhetetlen üveg belsejében.
– Bolond vagy. De tudod mit, itt ez a síp, ha megfújod, ott termek, és meglesz a tűz az üveged olvasztásához.
– Nem vagyok bolond – azzal a fiú annyit sem mondott, bikkmakk, és továbbmasírozott. A sárkány fejcsóválva meredt utána. Majd összeakadt a három feje a nagy megbotránkozástól.
A fiú jó darabig aztán nem találkozott senkivel, mígnem egy erdőn áthaladva egy furcsa alakba botlott. Egy hegyes orrú, süveges, ismerős alakba, aki egy faágon ült, és csúfondáros mosollyal nézte a fiú küszködését az üvegfúvó pipával.
– Megint te? Mit lesel, inkább segítenél – förmedt rá a fiú. Az alak a faágon meg sem rezdült.
– Ugyan minek? A lopott holmi attól nem lesz könnyebb – legyintett végül a lány.
– Ugyan miféle szerzet vagy te, és mit akarsz tőlem?
– Tolvaj vagyok – pördült le a faágról a másik egy szaltóval, és megállt a fiútól tisztes távolságban. Az, talán a távolság miatt, nem ismerte fel. – Nos, újra nekem esel valami bottal?
– Tolvaj, no hiszen! Mit is tudnál ellopni?
– Mire rájössz, késő lesz – nevetett a másik, azzal sarkon perdült, és csak egy ezüst villanás maradt belőle.

A fiú vállat vont, magának sem vallotta be, örült volna a további beszélgetésnek, meg ha a másik marad, és csak cipelte tovább a holmiját, ami minden lépéssel nehezebb lett, mintha az a fura figura megátkozta volna. Nem sokkal később egy tisztáson leheveredett, pihenni. Elő akarta venni a szobrot a batyuból, hanem azon egy nyílás tátongott, és üres volt. A fiúban megfagyott a vér, oda minden, vége a világnak, eltűnt az egyetlen bizonyíték, hogy annak a lánynak léteznie kell, hiszen ami nem létezik, nem megformálható.
– Okos gondolat – huppant le mellé a hegyes orrú, komisz alak. A zöld, ferde vágású szemében gúnyos szikrák lobbantak.
– Rögtön add vissza a szobrom!
– Miből gondolod, hogy nálam van? El is veszíthetted.
– Csak te lehettél!
– Egy mítosz szerint, ha sokáig nézed, és hiszel benne, megszánnak az istenek, és életre keltik neked.
− Ezen ne múljék. Bezárom magam is a törhetetlen üvegbe. El fogom varázsolni azt a helyet, hogy csak a lány lásson át az üvegen.
− Örökre magad maradsz. A lány nem létezik. És ez a varázslat sem. Azonban a makacsságod érdemel némi tiszteletet. Hallgass ide, lesz, aki látni fog téged, és te is őt. Válassz közülük egyet, és gyere ki, míg megteheted. Amikor az utolsó lány rókaként fordít neked hátat, örökre bent ragadsz a hegyben.
– Hegyben?
– Az Üveghegyben. Kétnapi járóföldre van a hely északnak, amit keresel. Ha odaértél, fújd meg a sípjaid, aztán élj vagy pusztulj kedved szerint!
Újabb ezüst villanással a furcsa alak eltűnt. A szobor ott hevert a fiú ölében sértetlenül. A vihar okozta sérülések sehol sem látszottak rajta.
– Köszönöm! – kiáltotta a semmibe a fiú.
Két napot ment, a fiú hol a felhőket bámulta, hol a szobrot. „Miképp maradt életben, és hogy fog a hegy belsejében életben maradni? Miféle hegy lesz az?” – kérdezgette magától, de elképzelni sem tudta. A Tolvaj bezzeg, mert ő volt, semmi kétség.
Két nap múlva ért ki a rengeteg erdőből, és a Kása- meg a Vashegy között egy hegynyi homok látszott. Egy egész sivatagnyi homok, heggyé púpozva. Az aljában egy sereg gyerek homokvárat épített, az egyik mellé ült le a fiú. A gyerekek szétrebbentek.
Két napig ült ott, mire megjelent a Tolvaj.
– Elkéstél.
– Egy Tolvaj sosem késik. És korán se jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor akar.
– Több is van belőled – ámult a fiú.
– Nem, belőlem csak egy van, de vándorló akad még néhány. De elég a beszédből, végezd el a feladatot, amire kiválasztottak. Ne feledd, döntened kell majd, mert nem tudod, melyik lehetőség lesz az utolsó.
A fiú belefújt hát a sípokba, az óriás és a sárkány kisvártatva megjelent.
– Szóval a te kezed van a dologban – nézett a Tolvajra a sárkányok fejedelme.
– Tudhattam volna, hogy itt talállak – meredt az óriás is mérgesen a köpenyes-csuklyás szerzetre. – Elpusztulhatnál már, miközben kóborolsz!
– Van, ki vándor, s hazaér. – felelte titokzatosan a Tolvaj.
– A lány nem létezik, a Tolvaj ültette a fejedbe az egészet – mondta ekkor dühösen a sárkány a fiúhoz fordulva. – Nem kell ezt tenned. Menj haza!
– Még meggondolhatod magad, hazaviszlek – tette hozzá az óriás is.
– A Tolvajnak ehhez semmi köze. Nem is ismerem.
– Őt senki sem ismeri – csóválta a fejét a sárkány mindhárom feje szinkronban.
A Tolvaj gúnyosan mosolygott, aztán a fiúra nézett, aki elővette az üvegfúvó pipát. A sárkányok fejedelme nagy levegőt véve tüzet okádott a homokra, hideg sárkánytüzet, az olvadni kezdett, az óriás a lapátkezeivel terelte a levegőt. A Tolvaj egy ideig figyelt, majd lekapta a süvegét, és a hajában felragyogó fény elvakított mindent.
Hirtelen sötét lett, a sárkány és az óriás mélységes álomba merült az Üveghegy lábánál. Mikor felébredtek, csak a törhetetlen, simaoldalú üvegkúpot látták. Alig lehetett a hegyét megpillantani. Pedig a tetején ott ült a Tolvaj, és lógázta a lábát. A fején újra ott volt a süveg. Aztán átlökte magát a peremen, és leszánkázott az óriás és a sárkány mellé. A hátsóját dörzsölve állt fel, jól odaverte magát.
– Látjátok, erre a megoldásra senki nem fog rájönni. Ott ül majd fönt a sok ostoba, és várja, hogy megmentsék. Pedig lejönni sokkal egyszerűbb!
– Hol a fiú? – kérdezte az óriás.
– Hol lenne? A törhetetlen Üveghegy belsejében a szobrával.
– Gyűlöllek – vágta rá kórusban a sárkány mindhárom feje.
– Csak nyugodtan – mondta a Tolvaj. – Elmúlik az is. Hanem, vidd el az üvegfújó pipát az Óperencián túlra, óriás barátom. És neked is van jobb dolgod Sárkányföldön. Kopogtat a trónörökös, indulj!
A sárkány nyomban útra kelt, az óriás még elgondolkodva nézte az Üveghegyet.
– Miért van az az érzésem, hogy…
– Mert úgy lesz. Nem hagyom őrizetlenül, ne aggódj! – felelte a Tolvaj.
– Ezen az üvegen úgysem lehet átlátni – mondta az óriás lemondóan.
– Azt hiszed – villant rá a Tolvaj szeme.
Azzal elhúzta a kezét az Üveghegy előtt. Hirtelen feltisztult egy ablaknyi résen a tejüveg, bent ült a fiú, nézte a szobrot, mosolygott.
– Éhen, szomjan fog veszni!
– Az Üveghegy mágiájának a része, hogy nem érez már földi éhséget és szomjúságot. Önmagát zárta be, és nem most. Akkor, amikor a szobrot megalkotta.
– Nem teheted őt felelőssé – rázta a fejét az óriás.
– A tények makacs dolgok. Ez a fiú megátkozta önmagát.
– Mert majd te megmented – nevetett az óriás keserűen. Teljes szívből gyűlölte a fiút és a Tolvajt is.
– Aki nem akarja, hogy megmentsék, azt nem lehet megmenteni. Megpróbálhatod te magad is.
Hosszú éveken át járt vissza a sárkány és az óriás az Üveghegyhez, de a Tolvaj nélkül az soha nem derengett át. Hosszú évekig nem találkoztak a Tolvajjal. Egy napon aztán az óriás valahogy felnézett az Üveghegy tetejére. Ott ült a Tolvaj. Az Üveghegy alját nézte. Egy lány állt ott, nem is olyan messze.
Sugárzott, mint a téli felhőn átütő nap fénye, légies volt, könnyed, gyönyörű. Az Üveghegyhez lépett, s ahogy hozzáért, kitisztult a tejüveg. A fiú ott ült az Üveghegy belsejében. Egy régi kódexet olvasott. Az arcán nyoma sem volt változásnak. A lány kopogott, és az Üveghegy folyékonnyá vált azon a helyen!
– Ő az, mégis eljött! – gondolta az óriás. Nagyot dobbant a szíve.
– Pont olyan ostoba vagy, mint azok, akik a gyávaságaik miatt az Üveghegy tetején landolnak, és várják, hogy megmentsék őket – lépett mellé a Tolvaj a hátsóját dörzsölve.
– Sokan félnek a fájdalomtól, legyen az bármilyen – felelte az óriás.
– Őket éri a legtöbb fájdalom. Nézd meg a fiút, ez az utolsó előtti lány, annyi sok volt már előtte, és ő csak vár.
– A tökéletesre vár.
– Senki sem tökéletes önmagában. És gondolj csak bele, mit szeretnek az emberek egymásban? – villant a Tolvaj szeme. – Azzal, hogy megalkotta a szobrot, tényleg megátkozta magát a fiú, megtapasztalta a tökéletest. Csakhogy a tökéletes nem létezik, a másikban az esendőségeit, a tökéletlenségeit szereted igazán.
– A szerelem idealizál – bámult le a Tolvajra az óriás.
– És el is múlik. Gyakran nem vesszük észre, ami nyilvánvaló és karnyújtásnyira van.
A fiú rájuk nézett, aztán a lányra, végül a szoborra, amit a Tolvaj mágiája javított ki.
– Nem te vagy az – mondta a lánynak, és az Üveghegy bezárult.
Az óriás fejében cikáztak a gondolatok: „Az ő keze is benne volt, hiszen a tökéletlen, sérült szobor megértette volna a fiúval a szerelem lényegét. A Tolvaj vette el a végső esélyt!”
Az Üveghegy azonban makulátlanul ragyogott a napfényben. Az óriás keresni kezdte a Tolvajt. De hosszú évekig nem találta.
Végül visszatért az Üveghegyhez. Különös szerzet állt a hegy lábánál. Köpeny borította a vállát, a haja a hátára omlott, ragyogott a napfényben, tűzlángban és éjszakai sötétben, de mégis fájdalmasan ismerős volt.
– Tolvaj – ordított rá az óriás.
Az rá se hederített. Elhúzta a kezét az Üveghegy előtt, majd megszólalt.
– Itt az idő, fiú! Gyere, merj élni!
– Azt mondod, nem jön senki többé?
– Én vagyok az utolsó…
– Te nem lehetsz az utolsó, Tolvaj! Ismerlek. Felismerlek.
– Valóban?
– Te voltál a diófámon, te voltál a bottal. Téged ábrázol a szobor – döbbent el a fiú. – Ki vagy te?
– Gondolod, hogy valóban létezem?
– Létezel, tudtam, hogy létezned kell! Hiszen megalkottalak üvegből.
– Pedig azt mondod, akkor már ismertél. A diófáról.
– Nem ismertelek, csak tudtam, hogy létezel. Egy ideálba voltam szerelmes, azt óvtam.
– Nos, egyrészt hibás vagyok én is, hogy ide kerültél. Másrészt fáradt vagyok, fiú. Ha eltűnök ebből a világból, nem lesz, aki kinyissa neked a hegyet. Fogd a szobrot, és gyere ki!
– És a rókaformában eltűnő utolsó lány? Hazudtál – hajtotta le a fejét a fiú. A szobor a polcon állt a háttérben. Fakón. Napfénytelenül.
– Szerinted miért ezüstös villanással tűnök el?
– Ezüstróka.
– Úgy bizony – nézett rá, fáradtan a zöld szempár. – Gyere ki hát, és eredj a dolgodra!
– És a szerelem? A boldogan éltek? – a fiú térdre rogyott.
– Nos, téged a hegy mágiája tett halhatatlanná. Engem a származásom. Ha most ott maradsz, senki többé ki nem szabadít.
– Soha nem térsz vissza? Azonnal elmégy?
– Nem ígérek olyat, amiről nem tudom, teljesülhet-e. Csak olyat ígérek, ami rajtam áll.
– Maradok.
– Ez az utolsó szavad?
– Ez. Jó nekem így.
– Isten veled!
– Ördög vigyen!
– Nem változtál – mosolyodott el a Tolvaj, mosolyt lopva a fiú arcára is.
Sarkon fordult, és egy ezüst villanással eltűnt. Az Üveghegy bezárult. Soha többé nem látták egyikőjüket sem.