Cetlik 2.

IMG_E5337

Az a bizonyos diótorta bicskával á lá Bódi Kati…

Két és fél éve írom minden nap ezeket a cédulákat. Mióta nincs kinek elmondani a dolgokat.(Ottlik, Buda)

Igazából – mostanában minden mondatom ezzel kezdem, most jogos is, többen is a szememre hányták, hogy a Kötéltánc óta nem írok, de ez egyáltalán nem igaz, csak vagy a fióknak, vagy épp próbálgatok és eldobok dolgokat mindenféle neveken. Különféle projektek miatt most előszedtem ezt-azt.

Mondjuk, ezt most így megmutatom. Meg az eredeti lelőhelyét is.

Siratóasszony

Aztán meg a konyhaasztalnál dolgozni, olvasni.
Erről a konyhaasztalról eszembe jut a többi, a lelki szemeim előtt felsorakoznak a régi konyhaasztalok. Azt hiszem, most döbbentem rá igazán, miféle jelentőségük is van.

Az első konyhasztal, amit csak a székről értem fel, fehér, fiókos, kihúzható asztal volt. Később kikerült a házból, de még mindig használják a szüleim, mikor mire kell. Ennél az asztalnál jöttem rá az evőeszközök használatára, meg arra, hogy a nagyi lúdlábját – háborús, tehát sima vajkrémes, kakaómasszás süti volt, de aztán már nem sütött rendeset (pedig aszalt a tető alatt mazsolát) – kiválóan le lehetett varázsolni róla, de az ebéd ott amúgy is finomabb volt, még akkor is, ha anyu főzte.
Kitérő a lúdlábhoz: igazából, azt hiszem, nem “háborús”. Ezt talán csak én költöm hozzá. Tulajdonképpen a sütire és a mamára sem emlékszem, négyéves voltam, amikor meghalt. Mondják, rá hasonlítok. Szeretnék rá hasonlítani, bár nem tudom, milyen volt. Mindenesetre még soha nem sütöttem “lúdlábat”. Azt hiszem, attól félek, hogy túl jól sikerülne. Continue reading Cetlik 2.

Reklámok

A búra

a buraAnnak pedig, hiába volt tele jóakaró szeretettel, előbb-utóbb mégiscsak megrendült a bizalma a virágban.(…) A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. (…) Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás.“

Nézem a virágot, milyen ostoba is. A kis herceg nagyon hülye rózsája. Ül a B-612-es kisbolygón és azt hiszi, ismeri az egész világot. Azt hiszi, a nevetséges tüskéi és a fontoskodása majd megvédik.

Attól, hogy időn, téren és csillagporon át egyéni bolygóra találsz, még nem leszel különleges, te, nagyon hülye, szeretnivaló kis virág! Emeld fel a buksi fejed, nézd, annyi más planéta kering még a világűrben, galaxisok, ködök, fekete- és féreglyukak. Képzelet és valóság teremtményei.

Kétségbeesetten kapaszkodsz a saját kis bolygód földjébe, azt hiszed, te tudod, okosabb vagy mindenkinél. Pedig ha hagynád szétrepülni a szirmaid, újabb és újabb bimbót hozhatnál.

Miért nem hiszed el, ereje van a szétrepülő szirmoknak, tele van a milliónyi csodával, ami benned van. Kinőni egy soha nem volt bolygó talajából, megmaradni, élni, virágozni tudni. Elhinni, hogy A rózsa vagy. Elhinni, észrevenni, hagyni, hogy a közeledő viharban a buksi fejed megóvják a búrával.

Tudom, tudom, te, nagyon hülye kis virág, tudom, hogy csak átutazókat ismersz. Ennek a bolygónak soha nem volt igazi lakója. Arra rendezkedtél hát be, hogy túléld, akkor is túléld, mikor nincs ott senki. Fogalmad sincs, milyen lehet nőni, növekedni, rendesen kibontani a szirmaid.

Magányos bolygó egy virággal odakünn a hideg világűrben.

Hazudtunk neked, nem vagy buta virág. Mi sem vettük észre, mennyi mindent magunkkal viszünk belőled. Lásd, a mesében elment a kis herceg is. Senki nem tudja, hova ment a Föld nevű bolygó után. Nem tudjuk, ott voltál-e még a bolygón. És azt sem tudjuk, mi lett a történet vége.

Kis, nagyon hülye virágom, ott azon a messzi bolygón, a kisbolygód kering még, jövünk hozzád, mert nincs még egy virág a világegyetemben, aki mellett ilyen béke lenne, aki így körülölel és elfogad minket minden ostobaságunkkal együtt.

Igazad volt mégis. Ilyen virág nincs még egy a világegyetemben. Az, aki búrával akart óvni talán tévedett, talán nem ismerte egy virág makacsságát és erejét, de jóakarattal volt tele. Az, aki búrát akart tenni a buksi fejedre leginkább attól félt, hogy a törékenység egyenlő a mulandósággal.

Néha könnyebb elmenekülni, mint bebizonyítani, kell a búra, néha kell a búra, mert nincsen virág, ami minden vihart kibírna. El kellett volna hinned, nem minden vihart érzel előre, el kellett volna hinned, a búra védelem és nem válik korláttá. Nagyobb búrát mindig lehet szerezni, kis, nagyon hülye virágom.

Ha valaki szeret egy virágot, amely csak egyetlen példányban létezik a csillagmilliókon: ez épp elég neki, hogy boldog legyen, ha a csillagokra pillant. <<Ott van valahol az én virágom.>>

Ha valaki szeret egy virágot, ami messze létezik és rádöbben milyen egyedi, naiv kis jószág, nem nézegeti a csillagokat. Időn, téren és csillagporon át el fog jutni arra a bolygóra.

Minden csupa ellentmondás.

Kikötői legenda

kikötőAz Ír Cimborák projektjébe. (D.-nek)

Az elengedés még a kikötői szélben sem egyszerű. Megszaglászta a földet, ami vérporos és szívzúzalékosnak hatott az érzékeny rókaorrban. Nyoma marad minden búcsúzásnak, legyen szomorú vagy víg. A következő pillanatban nagyot tüsszentett, és sokkal nagyobb érdeklődéssel bámulta a kikötői szobor talapzatát. Pontosabban a csak talapzatot, mert a szobor, az nem állt a helyén. A róka sehogy sem értette a dolgot, hát hiszen tegnap éjjel, amikor először járt arra – akkor még külföldi róka volt ugyanis – még volt ott egy szobor.

Kifejezetten emlékezett rá, pontosabban az orra emlékezett rá, a könnyű rózsa és levendulaillatra. Most a talapzatra csak a por illata tapadt, a többi eltűnt. Eleredt az eső. A róka felfedezte, hogy a talapzat aljában van egy hasadék, amibe pont befér. Belül a hasadék nagyobb lett. Elhagytottság szaga volt, de hamarosan meleg, élő, lüktető rókaszaga lett. A zuhogó eső már nem zavarta.  Néha még a száműzött, hontalan rókák is hazatalálnak.
Másnap reggelre a szobor megint ott állt a talapzatán, az emberek pillantást sem vetettek a lobogó köpenyű, csuklyás alakra. Megszokták, hiszen minden kikötőben áll egy szobor, aki a várakozókat és búcsúzókat szimbolizálja. Ügyet sem vetettek rá, saját magukkal voltak elfoglalva, az érkezés idegőrlő perceivel, esetleg a búcsú és elengedés keserű vagy épp örömteli pillanataival. Érzelmek tucatjai lobogtak a szélben, néha cérnával, néha hajólánccal kötve a tulajdonosaikhoz.

Ki ügyelt volna hát arra, hogy a csuklyás, köpenyes szobor most egy szép metszésű női arcot rejt, aminek a szája sarkában gyengéd mosoly, a kezében fémmarkolat, tekintete a végtelenen függésből a szobor előtt állóra pillant. Egy kislányra.

Ő állt csak meg. Egyedül volt, olyan volt, mint egy illúzió. A róka kidugta az orrát a talapzat kövei közül. A kislány odaguggolt mellé.

–Te látsz engem? – kérdezte a rókától.

– Persze, hogy látlak, pontosabban érezlek. Az orrommal.

– Vak vagy – konstatálta a gyerek.

– De többet látok, mint…

– Ugyan, kérlek, ne gyere nekem a közhelyekkel. A vak rókák hamar éhen halnak.

− Mondanám, hogy hozz enni… – hajtotta le a fejét a róka. – De tudom, hogy nem tudsz.

− Valóban nem. Még. De majd beszélek vele és akkor elhoz, amikor már lehet. – a gyermek a szép metszésű arcra nézett. A szobor mintha bólintott volna.

− Fel fog mutatni a tengernek – válaszolta a róka. – Ugyanolyan a szagod, mint az övék. Hamarosan véget ér a várakozásod…

A róka megnevezte a kislányt.

−Te tudod a nevem?

− Mióta hazaértem, mindent tudok.

− Elmeséled nekem a kikötő történetét?

− Gyere vissza este, mikor már engem sem látnak, és elmondom. De ne túl korán. Vadásznom is kell.

Este újra ott volt a kislány. Igazából csak megjelent, talán a sötét tette, talán a fény hiánya vagy talán a szobor (más volt, mint a délelőtti) jelenléte, de sokkal jobban jelen volt. A róka álmosan, teli pocakkal bújt elő.

− Látom, hatással van rád, hogy megérkezett.

− Itt van? – döbbent meg a kislány. A róka, torokhangú, kacagó ugatása verte szét a csendet.

− Milyen naiv is vagy még! Igen, itt van. Nézd ott áll.

A kislány a szoborra nézett. A köpeny érce még mindig a folyton fújó kikötői szél lobogását imitálta. De határozottan más volt az alak a csuklya és a köpeny alatt. A borzas hajú alak a kezét is másképp tartotta, kicsit előredőlt, bár a keze ugyanúgy a fémmarkolatra fonódott. Az egyenes tartás és a mélyen ülő, fáradtan is éles, metsző tekintet még a csuklya és a szemüveg mögött is látható volt a kislány számára. Finoman megérintette a a köpenyt, a körvonalai megint élesebbek lettek.

− Dehát, hogy lehet ez?

− Na figyelj! – a róka mesélni kezdett, de ahogy ott ült, a vak, távolba néző, minden látó szemével, már nem róka volt.

Az elmúlt korok mesemondói, erdők közepében lakó öreganyái és öregapái suhantak el a tekintete mögött. Látta az ördög három aranyhajszálát,  legnagyobb és középső fiak bukását, tündéreket, királylányokat. A próbákat kiálló legényeket és a leányokat, legyenek bármiféle rendűek és rangúak, akik önmagukért és a szerelemért túléltek bármely próbát, hogy felnőtté válva, egyenrangúként léphessenek a valóságba.

Volt valaha a tenger partján egy magányos kőszikla. Ostromolta a tenger, a nap, a hideg, az eső, szökőár, idő, istenverése. Semmi, de semmi nem fogott rajta.

Folytatás a cimbi blogon.

A kert

rozsak

Azt hittem, gazdag vagyok, van egy párjanincs virágom; és lám, nincs, csak egy közönséges rózsám.Ezzel meg a három térdig érő vulkánommal, melyek közül az egyik talán egyszer s mindenkorra kialudt, igazán nem vagyok valami híres nagy herceg…

Megpróbálhatod a világ összes virágával.Gyönyörűek, illatosak. Megpróbálhatod őket megismerni egyenként, mindig lesz csábítóbb, szebb, illatosabb. A titok nyitja az ismeretlenben rejlik. Ha távolról nézel egy virágoskertre, vágyat érzel majd bemenni, megmerítődni, töltődni. Sok lesz egy idő után. Saját kertre kezdünk vágyni, amelynek a falait mi magunk húzzuk fel. A fal vagy kerítés nem csupán korlát, védelem is.

Lehet benne sok virág, de egy napon egy magból, amely ki tudja honnan került oda, csillagporon, téren és időn át, kinő majd egy virág. Megörülsz neki, öntözöd, nézed. Beburkol, elborít az illatával. Aztán megszokod, hogy ott van. Az a természetesség, amivel kinőtt a semmiből, amivel illatozik, újra és újra szirmot bont megszokottá válik.

A kerted már nem véd, hanem korlátoz. Menned kell. A világ csábító, színes, szagos. Kertekbe nyersz bebocsátást, mezőkön jársz…

Szép, szép, de túltelítődsz az illattal, színnel. Nem is akarsz közelebb menni. Rájössz, honnan származik a virágod. Nézed a többit. Hirtelen megérted. Van egy párjanincs virágod. Gazdag vagy. De vajon megvan még a kert? A virág? Az álom? Vigyázott-e rá valaki, míg távol jársz? Haza mehetsz-e még? Van még hova?

×××

Sok szomorú királylány van a világban. Jönnek-mennek. Külsőre ilyenek meg olyanok. Van, akit megtalálnak, van, aki elveszik, van, aki keres, van, aki talál.

Előfordul, hogy betévednek, lepihennek egy-egy kertben. Maradnak is talán kicsit, de a lakatlan kertekből gyorsan továbbállnak. Túlságosan magukra maradnak a szomorúsággal a szívükben.

A szomorú királylány nézte a virágot. Olyan ismerősnek látta. Körbenézett a kertben. Megsimogatta a cédrus törzsét, lepucolta a kút káváját. Miután mindent megöntözött, letette a vödröt a kút mellé, felült és a széléről lógázni kezdte a lábát, mintha mindig is ezt csinálta volna.

Dobbantott egyet és magasra ugrott a mohapárna rugóján. Meglengette a kardját az alkonyatban, mire sötét lett fájt a karja, megéhezett. Bár egyedül nyugodt volt, de mégsem mókás. A korlátra dőlt hát, és nézte a búbos cinegét. Vajon honnan tudja, hogy hívják? Miért olyan megdöbbentően ismerős itt minden? Mintha hiányozna innen valaki.

Hajnalban még mindig ott ült törökülésben, teásbögrét szorongatva, egyenes háttal. Igen, sok királylánnyal találkozott, sok harcossal, sárkánnyal és egyéb teremtményével a valóságnak és a képzeletnek. Járt már egyéb kertekben is, de sehová nem tartozónak érezte magát. Most is elfogta a félelem. Ellopja valakitől épp ezt a kertet, ez a béke nem is az övé. Csak vendég itt.

Rettenetesen félt. De úgy döntött marad. Fáradhatatlan munkába kezdett, hogy bebizonyítsa, helye van itt. Csak a virágot kerülte. Nézték egymást messziről. Semmi közöm hozzá, gondolta a szomorú királylány. Milyen buta egy lány ez, gondolta a virág.

Egy napon aztán a szomorú királylány odaült a virághoz és alaposan megszemlélte. Hirtelen mosolyogni kezdett, eszébe jutott, egyszer régen adott egy virágmagot a szélnek. Sokáig tartott, amíg kicsalta tőle. „Egy kertbe kell, mondta a szél. Párjanincs virágmagot adj, olyan furcsát, szomorún tündeszerűt mint te magad vagy.” Soha nem voltam tündeszerű, mosolygott az orra alatt a szomorú királylány. Se különleges. De azért odaadta az egyetlen virágmagját a szélnek, amije volt.

Szóval te vagy az, mondta a királylány. De hova lett a kert gazdája? Buta voltam, hajtotta le a fejét a virág. Vigyázol rám?

Mikor mag voltál is vigyáztam rád. Egy napon a szélbe szórtalak, hogy otthont találj. Lásd, meglelted a helyed. Az, aki öntözgetett, aki búrát tett rád, aki szélfogó mögött óvott, leöldöste rólad a hernyókat, aki hallott panaszkodni meg dicsekedni, ő vigyázott rád. Beborítottad az illatoddal, a ragyogásoddal, a színeddel. Párjanincs gazdagságot adtál. Nincs mitől félned. Sokat hibáztam már én is, mondta a szomorú királylány, aki kitalálta a virág gondolatát. Mindannyian sokat hibázunk. Itt maradok veled egy kicsit, te, párjanincs virág!

Ültek hát ketten, nézték a naplementét. A nagyon hülye virág a nevetséges tüskéivel és a szomorú királylány a vidám mosolyával.

A csillagász

a csillagaszVannak olyan háborús árulások, amelyek gyermetegek a békebeli árulásainkhoz képest. (…) Egy s más összetörik, új megvilágításban mutatkozik. Ideges vagy gyöngéd mondatok kíséretében, jóllehet tűzből van a szív.

A szerelem nem azokról szól, akik szívüket vesztik, hanem azokról, akik rátalálnak arra a mogorva bentlakóra, amely, ha belebotlanak, jelzi, hogy a test nem tud senkit, semmit bolonddá tenni – sem az alvás bölcsességét, sem pedig a társadalmi udvariasságokat. Az ember saját magát és a múltat emészti el.” (M. Ondaatje)

Bármerre is járunk a világban vannak dolgok, amik elkísérnek minket. A különféle arcainkat a helyzetekhez igazítjuk, a viselkedésünket a környezetünk elvárásához. Kell azonban egy hely mindenkinek, ahol levetkőzhet, ahol önmagával lehet, hiába fürdetjük másokban, csak önmagunkban moshatjuk meg arcunkat.

Azok, akik belső lényegüket tekintve hasonlóak, felismerhetik egymást egy pillanatra, de a hétköznapi érintkezés társadalmilag előírt szabályai rétegekkel, újabb és újabb helyzetpróbával fedik el egymás elől őket.

A csillagokra nézve mindannyian mást gondolunk. Volt régen egy nyári színjátszó tábor, akkoriban még sokkal többet értettem a világból, az emberekből. Még nem fedték el őket a hétköznapok. Lassan besötétedett és a kör alakú furcsa épület mellett a meleg betonon feküdtünk Márkkal. Nem volt ebben semmi romantikus, csak az a fajta kozmikus pillanat, amikor a hátadban a nap melegével a távoli univerzumba bámulsz. A porszemek együgyűen szomorú boldogságával.

Sok éve, talán a huszonhatodik születésnapomon, munkába menet hirtelen megállt az idő. Tavasz volt, melegen sütött a nap, ragyogott körülöttem a világ. Kihalt volt a külvárosi utca. (Amúgy is mindig kihalt volt. Azért jártam arra.) Odafordítottam az arcomat a napba. Percek mentek, ezredévek jöttek. A nap tékozlón ontotta rám is a fényt és a melegét, mindegy volt neki, csak egy csillag. Aztán meglegyintette az arcom a szél. Ébresztő, királylány. A világ újraindult. Tulajdonképpen igaza van az asztrológusoknak, a csillagok meghatározzák a sorsunkat. A Nap nélkül például nem lenne élet.

Sokkal korábban egyszer, megírtam azóta, bámultam a csillagokat. Hideg volt még a tavasz eleji talaj. „Ráállhatsz a lábamra.” Leírtam az egészet, mert elfelejtettem. Vannak mondatok, amelyek később nyerik el az igazi értelmüket és jelentésüket. Vannak emberek (péterek), akik állandóak. Néha távoliak, mint a csillagok, de ott ragyognak feletted rendületlenül. Hajós vagy vándor, egyre megy. Porszem vagy, de miattuk nem visz el mégsem a szél. Csillagpor.

D. tartotta a kezében a könyvet, azon az oldalon kinyitva. Oda volt írva az arcára: elvesztünk. Nyár volt, ömlött ránk a napfény, a talpunk alatt forró volt a beton. Megállt az idő. Körülöttünk persze zajlott tovább minden, de mi ott ragadtunk, benne (abban) a mondatban. Rá kellett volna állnom a lábára. Valószínűleg leszakadt volna ránk az égbolt az összes csillagával.

Ha a csillagokra nézek körülölel az időtlen szomorúság. Otthon vagyok a szabad ég alatt. A szomorú királylány, az időtlen, légies alak, ha úgy tetszik a valószínűtlenség lényege a fiktív karakterben, nézi a világmindenséget. Nem csillagász. Nem asztológus. Valahol odakint a horizont és a sztatoszféra fölött sokkal, a csillagporral szórt mindenségben van egy nagyon hülye virág.

„- Ne félj – mondtam neki -, semmi veszedelem nem fenyegeti a virágot, amit szeretsz… Szájkosarat rajzolok a bárányodnak… A virágodnak meg rajzolok majd vértet…”

A szomorú királylány kacagni kezdett. Hülye vagy, nézett rám. Semmit nem tanultál meg, mégsem. Vigyázok a virágra, ő pedig rám. Nekem kardom van, neki meg tüskéi. Eredj, vár a világ!

„Nem történhet veled semmi, amíg én álmodlak.”
És akkor sem, ha már nem álmodunk tovább.

A rózsa

the rose„Nincs true love, a szerelem csak egy legenda.”
Önhazugság, amellyel eltakarjuk a világ valódi, kegyetlen szürkeségét.
Szilveszter volt, még beugrottam a városba, hogy egy félreeső budai sörözőben végérvényesen elássam a pultos emberiségbe vetett hitét. Merő komiszságból szörpöt tetettem a sörömbe. Borzalmas volt. Szóval ültünk egy félreeső asztalnál, békésen beszélgettünk mindenféléről, borokról, pálinkafőzésről, irodalomról, művészetekről. Kedvelem Endrét, az első beszélgetésünk óta afféle furcsa, szeretetteljes barátságot ápolunk. Szórakoztatom, mint a legtöbb barátomat. A megszokott, szoros időbeosztású életükbe a rendszertelenül felbukkanó, egzaltált lényem, a különös történeteim és a csetlő-botló naivitásom hoz színt. Most ő is kibökte a búcsúzáskor, mintegy mellékesen: tudod, te egy teljesen valószínűtlen, fiktív karakter vagy.

Sokáig kísért és kísértet a mondata, míg végül egy tavaszi napon, újabb sörök után, ezúttal szörp nélkül, nekiszegeztem a kérdést, pontosan mire is gondolt. Író és szerkesztő is, felelte, de olyan figurát képtelenség kitalálni, mint amilyen én vagyok. És el se hinnék leírva. Vigyorogtam. Van Isten. Végülis létezem.

Sokáig nagy meggyőződéssel hittem a csalhatatlan emberismeretemben. Meg abban, hogy a valószínűtlen, fiktív karakterek nem emberek, így kizárt a tévedés. Pár hete valami banális ostobaság miatt szakítottunk D.-vel.  Persze nem amiatt lett vége, ha egyáltalán? Hirtelen álomszerűnek tűntek a vele töltött hónapok, a nyakamba szakadt minden, amit abban az álomszerű transzban észre sem vettem. Dühös voltam az egész világra, bár pontosan tudtam, az egészről én magam tehetek. Fütyültem hát a köhögésre, a végsőkig toltam a határaim, hogy esténként már álomban érje a fejem a párnát. Bronchitis, jött a diagnózis. Kényszerpihenő. Magamra zártam az ajtót és kizárólag online kommunikálok. Praktikus. Meg lehet spórolni az írásjeleket.

Nem lehet megúszni, kénytelen voltam szembenézni a valószínűtlen, fiktív karakterrel a tükörben. Gyönyörű vagy, hallottam D. hangján és hirtelen beszélni kezdett hozzám a lány a tükrömben. Csendesen elismételte minden egyes halk szavát. Álltam, hallgattam és szégyelltem magam. Enyém lett a tévedés szabadsága. Mostantól úgy és annyit tévedhetek, amennyi jól esik. Lényegtelen. Életem legnagyobb tévedését már elkövettem. Rosszul ítéltem meg és most jól ott maradtam egyedül a bolygónkon, mint a kis herceg nagyon hülye rózsája. Csupa kérdőjel lett mindenütt. Az rendben van, hogy ennél nagyobb tévedésem soha nem volt vagy lesz. De mi mindenben tévedtem még?!
Mindent összevetve, a kérdőjel vagány dolog. Sokkal jobb, mint a pont. Ha az embert úgy teszik ki, mint a kérdőjelet, azután még jön a válasz. (Vagy nem.) A zárójelezés D. szokása, rám ragadt, megtartom. Olyan, mint a kérdőjel. Bizonytalanná tesz mindent. Engem is.

Tegnap aztán rászántam magam, kicsit azt reméltem, mégis lesz egy pont a sok kérdőjel mellett. Esetleg válaszok. Este felugrott tehát a korábbi pasim, részben D. miatt lett vége, részben meg elviselhetetlenül rám telepedett, nem kaptam tőle levegőt. Mindent megölt a féltékenységével. Nem szokásom hazudni, de nem titkoltam azt sem, hogy a kis herceg hülye rózsájának állapotában leledzem éppen. Együttérző volt, kedves. Nem szerettem, ahogy hozzám ért. Álltam a konyhapult sarkában, oda hátráltam, amikor váratlanul a fejemhez vágta, hogy egoista vagyok és nem tudom mi a szerelem. Miért, szerinted mi, dobtam vissza a kérdést. Önfeladás, mondta, odaadás. Nála jobban engem senki nem szeret, hogy fájhat nekem néhány hét ennyire? Egy hét bronchitis az semmi, bezzeg ő hat és fél hetet feküdt, még az intenzíven is volt. Mindent elvesztett majdnem. (Nős, jó egzisztenciával. Semmit nem vesztett, a felesége végig tudta. Meg én is.) Önző vagyok és hitetlen. Egoista.

Zsarnok volt megint. Hallottam aláhullani a rácsokat a szavaiból épített börtönöm falán. Senki sem szeret úgy, mint én, mondta dühös kétségbeeséssel. Rácsaptam a konyhapultra, ugrott egyet az ütés nyomán a borospohár.

Nem tudom, mi a szerelem? Visszahőköltem a saját rekedt üvöltésemtől. Elnémultam. Mint a lámpa? E bonthatatlan börtönt? A pillantásom a kardra esett a polc oldalán. (D. karácsonyi ajándéka. Rókával.) Tudom, mi a szerelem, feleltem végül. Önáltatás, hogy elfedjük a világ kiábrándító kegyetlenségét. Az ősmagányt. A halálfélelmet.

Csend lett. Kattant utána az ajtó.

Tudom, mi a szerelem. Úgy ismerni valakit, ahogy még ő sem ismeri magát. Hinni, amit még ő maga sem hisz. Bámultam a rókát a kardomon. A szablyámra rózsát gravíroztatok. A kis herceg hülye rózsáját. A szerelem ugyanis pontnak lenni a kérdőjel után.

Der Schriftsteller und der Fuchs

imus_vörös2

(c) Imola Julianna Szabó

Special Thanks für Georg Sch., der mit Verstand und Herz bei Korrektur geholfen hat.

Goodbye, little prinz!

Weißt du, die Weizenfelder … und die Matildas, die keine fünfzigjährigen Frauen mit Einkaufstaschen in ihren Händen sind, sind kleine Hexen, die nie lesen lernen, die aber Füchse lieben und niesen, weil sie gegen Rosen allergisch sind.

Es war einmal eine Geschichte, ich glaube, es ist hier auf Erden passiert. Es war einmal ein Fuchs, aus den Mythen, einmal war er und einmal war er nicht … und irgendwo sitzt jemand auf einem Planeten.

Es war einmal … am Anfang der Zeit, da gab es einen Fuchs, einmal war er und einmal war er nicht.

Einmal war er ein Magier, der einen Ring trug und mit dem Feuer spielte wenn es nötig war und manchmal, auch nur aus reinem Spaß. Dann stürzte er ab und wurde zu kaltem Feuer, fern und unerreichbar.

Einmal saß er in der Spinnstube, erzählte eine Geschichte und ihm hörte jeder zu. Er spinnte Geschichten aus Wörter, nahm sie als Maske, lebte diese Rolle und warf sie weg … und das immer wieder.

Er war einmal am Flussufer in der Gestalt eines Fuchses, aber da dachte er nicht an Weizenfelder … An den Schneesturm dachte er und an die Schneeflocken, an das schimmernde flockige Funkeln.

Manchmal war er einfach nur ein Fuchs, wild und frei.

Erinnerst du dich, an die Weizenfelder und an das flackernde Rot zwischen den Büschen? Erinnerst du dich noch daran, wenn der Sonnenuntergang die Wolken färbt? Es gibt keine Rosen auf der Welt, die in den roten Blütenblättern so fuchsrot erscheinen könnten. Nein.

Der kleine Prinz saß und starrte auf den Sonnenuntergang. Sein Herz war schwer, nicht wegen den Weizenfeldern, sondern wegen dem Fuchsroten im Sonnenuntergang. Irgendwo auf einem Planeten wartet eine Rose auf ihn. Der kleine Prinz muss gehen, aber er sitzt immer noch an der Wand und beobachtet das Fuchsrot im Sonnenuntergang.

Hier, auf Erden traf er ein seltsames rotes Wesen. Der kleine Prinz traf viele Wesen auf verschiedenen Planeten aber dieses war wie eine Flamme. Doch diesmal hat er etwas ganz Wichtiges gelernt.

Manchmal sind Träume realer als die Wirklichkeit. Manchmal ist die Fantasie stärker als die Realität. Manchmal sind die kleinen Prinzen wie ein Phönix. Fuchsrote Flamme lodert auf aber was passiert mit/in der Asche? Ändert sich etwas? Niemand weiß es.

Du bist nicht verantwortlich für das, wen du gezähmt hast. Ihr beschloss beide für sich selber, auch jeden Tag zu kommen. Fifty-fifty, Freund! Du brauchst dich nicht an die Weizenfelder erinnern und du brauchst nicht traurig sein, über die Sonnenuntergänge.

Hör zu, kleiner Prinz, irgendwo auf einem anderen Planeten wartet eine Rose auf dich. Also los, sei glücklich!
Weißt du, der Sonnenuntergang wurde gebraucht, dass die Farben noch einmal vor der Dunkelheit explodieren können. Die Dinge und Wesen werden im Dunkeln geboren, dort bilden sie sich … und dann, bei Sonnenaufgang, kommen sie blutig und rot auf die Welt.

Das Fuchsrot wandelt sich in dem Rot der Rose und das Licht strahlt auf.
Du musst es einfach glauben.

Goodbye, little prinz!